Amikor forrongsz... Amikor dühös vagy... Amikor örülsz... Vagy boldog vagy... Vagy szenvedsz... és jó lenne megosztani mindezt valakivel, de nincs senki, mert más is forrong, dühös, szenved, örül, boldog...

Ezt hívják magánynak?

Megosztás a facebookon

Azt hiszem, tegnap kicsit sebtében írtam le az utolsó gondolataim egyikét, nevezetesen: semmit nem teszek, amihez nincs kedvem, és ez megrökönyödést okozhatott.

Nos, pontosítva: nem teszek semmit, amihez nincs kedvem, és nem alapvetően szükséges a mindennapi léthez.

Mert persze nem lévén világtól elvonult remete, nyilván nekem is muszáj bizonyos nemszeretem dolgokat megtennem: hivatali ügyintézés, orvoshoz járás, nem beszélve a sima mindennapi emberi kommunikációról.

Hát igen. Ez az Achillesem: az emberi interakciók. Főként, leginkább, mindennél jobban a verbális kommunikáció. Gyűlölöm.

Csendember vagyok...

Kíváncsi lennék, mások hogyan viszonyulnak ehhez.

Csend, vagy hangok?

(Heuréka! Olvasóm még nincs, de reklámjaim már vannak... :-D )

 

Megosztás a facebookon

Fekszem az ágyon, és gondolkodom. Mindkettő elég sűrűn megesik velem, helyzetemből fakadóan. A gondolkodásom kórosan pörgős-sűrű, olyannyira, hogy a pszichonénim - állítólag - csak azért nem írja be az anamnézisembe, mert már külön diagnózisnak számít, viszont mint mondja, ettől ő bizonyos okok miatt ódzkodik. 

Mellettem fekszik a cicám, dorombolása megnyugtat, kikapcsol, és tulajdonképpen pontosan ez az, ami elindítja a gondolatfolyamot ezúttal. Hogyan lehet az, hogy az állatok - bár én igazán csak a macskákról tudok beszélni - ennyi csodálatos minőségű, sugárzó szeretettel vannak teli? Én úgy szoktam mondani, minden macska egy-egy szeretetcsomag. És slussz. Minden más csak külalak. Mert az kell. Az ember nem tud a szívével látni, akárhogyan is próbálta Saint-Exupéry és még számtalanul sok érthetetlenül furcsa - lásd: más - ember rávezetni erre a homo sapiens közönséges egyedeit.

A ruha, az arc, a bőr, kövér-sovány, alacsony-magas, szőke-barna... stb. Hogy mi van a lelkében? Kit érdekel!

Az ember tehát nem képes az érzéseket érzékelni. A szeretetet, a gyűlöletet, a mindennapi negatív érzelmeket... magában sem képes tudatosítani, hogy most ezt érzem, ezt abba kellene hagyni, szabadulni tőle, mert fizikailag fog manifesztálódni, akkor aztán lehet keresni a bűnbakot, hogy mértponténlettemrákos, mértponténkaptamagyvérzést stb.

Egyszerűen? MERTNEMFIGYELTÉLMAGADRA.

Arra sem képes figyelni tehát, miből kellene több. Szeretetből. Nyugalomból. Békéből. Harmóniából.

Hallom ám...

"Honnan vegyem ezeket az érzéseket ebben a kegyetlen, rohanó világból?"

Öltözz fel, menj el a legközelebbi állatmenhelyre, és vigyél haza egy kutyát vagy cicát.

Megint hallom ám...

"De van családom, az nem jó?"

Röviden és tömören? NEM.

Hiszed vagy sem, genetikánkból, alkatunkból, környezetünkből, neveltetésünkből és egy csomó egyébből kifolyólag egyetlen ember sem képes olyan minőségű tiszta, önzetlen szeretetet adni, mint egy állat. Ennyi. Lehet púderolni, hogy de hát az anyám-apám, a férjem-feleségem, a gyerekeim... nem.

Hogy merem ezt így kijelenteni?

Több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött...

Folytatás...

Hát, az vagy lesz, vagy nem.

Mert semmit nem teszek, amihez nincs kedvem...

(Ez is egy 5let volt ám a negatív dolgok hátrahagyására...)

Ha van kedved, azért nézz vissza valamikor, és csekkold le, hátha megint itt pörgött az agyam ;-)

Megosztás a facebookon